"...ez nem is te vagy..."
De. Csak egy bővített és javított, úgymond: 2.0-ás verzió...
2012. február 28., kedd
2012. február 25., szombat
2012. február 24., péntek
2...
Úgy élj, hogy ne bánj meg semmit!
Szerintem ez lehetetlen. Próbáltam, de van jó pár olyan dolog, amit szeretnék megváltoztatni, vagy ha tehetném, most másképp csinálnék.
Mégis életem legrosszabb döntését sosem fogom megbánni, és újra megtenném, mert ez volt egyben a leges legjobb döntés, amit életemben hozhattam…
- Ki lenne az?
- Ő.
- Ne, ne csináld ezt magaddal!
Nem csinálok semmit. Tartom magam. Közel a padlóhoz, de talpon vagyok. Csak gondolkozom, és amit érzek, nem fogom megtagadni, csak mert ilyenkor ezt kell tenni.
Hallok ezt-azt, és csak kattog az agyam.
Tényleg ennyire bunkó lennék, hogy már észre sem veszem? Vagy valójában ennyire nem értjük egymást?
Az is lehet, hogy a kettő együtt. Annyiszor voltam már bunkó, hogy jó szándékot már nem is feltételez rólam senki?
Nem tudom.
De rájöttem a rengeteg hiba közül talán a legnagyobbra. Hogy miért is lett az, ami van.
Talán egyszer majd elmondom...
Ez egyrészt jó dolog, mert látom, hogy miért nem sikerülhet, másrészt rossz, mert látom, hogy min kellett/lehetett volna változtatni…
Szerintem ez lehetetlen. Próbáltam, de van jó pár olyan dolog, amit szeretnék megváltoztatni, vagy ha tehetném, most másképp csinálnék.
Mégis életem legrosszabb döntését sosem fogom megbánni, és újra megtenném, mert ez volt egyben a leges legjobb döntés, amit életemben hozhattam…
- Ki lenne az?
- Ő.
- Ne, ne csináld ezt magaddal!
Nem csinálok semmit. Tartom magam. Közel a padlóhoz, de talpon vagyok. Csak gondolkozom, és amit érzek, nem fogom megtagadni, csak mert ilyenkor ezt kell tenni.
Hallok ezt-azt, és csak kattog az agyam.
Tényleg ennyire bunkó lennék, hogy már észre sem veszem? Vagy valójában ennyire nem értjük egymást?
Az is lehet, hogy a kettő együtt. Annyiszor voltam már bunkó, hogy jó szándékot már nem is feltételez rólam senki?
Nem tudom.
De rájöttem a rengeteg hiba közül talán a legnagyobbra. Hogy miért is lett az, ami van.
Talán egyszer majd elmondom...
Ez egyrészt jó dolog, mert látom, hogy miért nem sikerülhet, másrészt rossz, mert látom, hogy min kellett/lehetett volna változtatni…
2012. február 20., hétfő
3...
„Az egész emberi világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyőt nyit a kemény kutyatej az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett apró ablakok fakó lépcsein szállnak a napok alá a nyirkos homályba.
Felelj - innen vagy!?
Innen-é?
Hogy el soha nem hagy a komor vágyakozás,
Hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
Kikbe e nagy kor beleszorult,
S arcukon eltorzul minden vonás.”
Hát igen, ez a nagy kor…
Mindenkinek fáj, mindenkinek rossz, mindenki szenved.
Hogy olyan légy, mint a többi nyomorult? Nem.
Hát akkor ki vagy? Nem tudod?
Én sem.
Voltam én is tűzoltó, katona, na meg vadakat terelő juhász. Aztán kinőttem az óvodát. Akartam lenni szakács, meg űrkutató. Voltam elektroműszerész, gyári „munkás”, segédmunkás az építőipar egész területén. Építettem számítógépes hálózatokat, írtam programokat, voltam személyi edző.
Sőt, szerintem voltam néha sznob is.
Voltam kórus tag, kevertem elektronikus zenéket, csináltam hip hop alapokat, írtam szövegeket. Rajzoltam képeket, írtam regényt (vagy mit), csinálom ezt a blogot.
Fényképeztem, videóztam, sőt rendezni is szeretnék, mert van egy-két ötletem.
„Azt ismered, hogy egy pasi kiesik az 50. emeletről?
Miközben zuhan, azt mondogatja, hogy nyugtassa magát:
Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben…
Nem a zuhanás számít… a leérkezés.”
Mindenki ezt adja elő: „Közönség! Értetek csinálom!”
Buuuuuullshit!
Én ezt mind magamért tettem. Hol a pénzért, hol, csak mert ez jött, hol pedig csak bontogatni próbáltam letépett szárnyaim.
Voltam szeretni való kölyök, meg rosszcsont is. Voltam pedál, és volt, hogy megbuktam. Kaptam dicséretet meg intőt is. Segítettem pakolni, törtem ki ablakot. Voltam az osztály krémjében, és voltam a „sötét oldalon” is. Volt, hogy mindenki szeretett, meg olyan is, amikor utáltak.
Voltam segítőkész, voltam bunkó. Szavaltam verset és káromkodtam. Voltam színházban, és voltam drogtanyán.
Gondolom, hogy nem én vagyok így ezzel egyedül… Szerintem ezen mindenki átesik, mert keressük önmagunkat. Lehet, hogy ez mind én vagyok, lehet, hogy már voltam önmagam, és lehet, hogy sosem leszek. Mikor van az a pont, hogy: „Igen, ez az. Ez én vagyok. Innentől mindig ilyen leszek.”?
Változhat az ember?
Igennem.
Folyton változunk, mert nincs stabil pont.
Nem változol, választasz: HA ezt csinálom, AKKOR ez lesz, EGYÉBÉNT az.
Hogy mi van a két ág mögött, sosem tudhatod. De valami lesz, ami megint formál rajtad egy kicsit.
Választhatod, hogy állandóan nyafogsz. Akkor is mész egy irányba, és megtörve begyöpösödsz. Persze, ha mindig mindent rózsaszínnek látsz, nem oldódik meg minden, és nem fogsz „szivárványt enni, és lepkét kakilni”. De ha százszor elmondod, hogy milyen rossz neked, és ezen kívül semmit nem teszel az ügyért, akkor sem lesz jobb.
„Lesznek, akik majd kinevetnek. Ti ne hallgassatok azokra!
Olyanok ők, mint a cserepes urasági kastély gyermekei: Nevetik a durvaorrú parasztot, mikor trágyásszekerén elindul, hogy kenyérré kovászolja a földet. És lesznek, akik elszörnyülködvén ilyesféléket beszélnek egymásnak: Miket össze nem fecseg ez az ember. Hisz ez bolond! Zárjuk be hamar! Lázas hitét lehűti majd a magánosság.
Erre pedig csak azt mondhatom: az én akarásom nem bolondság. Hanem tövigkalászos táblája a tibennetek még csak csírázó búzaszemeknek. Az én hitem, a földnek melegsége. És miként a föld szétosztja melegét gyenge füveknek, rengeteg erdőknek egyaránt, az én hitemet úgy osztom szét közöttetek…”
Én most választok.
Elfáradtam lelkileg, mert saját magam gyötörtem.
Persze, hogy büdös a budi, ha még körbe is kenem...
„Minden rossz dologért az életedben, te vagy a felelős.”
Nem. Voltak azért ott még jó páran. De, hogy ezzel mit kezdesz, rajtad áll.
Mostantól optimista leszek… Szintén nem talált. Látom a hibákat is, de mindig lehet tenni valamit.
„Mikor mondhatjuk azt, hogy megtettünk mindent?” Talán most, talán soha. Mert hiszem, hogy amíg élünk, tehetünk.
Személyes üzenet, mindenki más hunyja le a fülét:
Megtalálhatom helyetted önmagad? Nem. De foghatom a kezed, ha egy-egy döntés nem a várt eredményt hozza.
Szemek újra nyitva, mindenki figyel! Kyle besétál a képbe, és levonja a mai epizód tanulságát:
„Ádegy”: Az élet sz@r, és mi nyakig vagyunk benne. Bizony! De, ha még a szánkba is veszünk, hogy másokat köpködhessünk vele…
„Ádkettő”: Mindenki más. Mindenki önmaga. Van, aki 3 évesen stabilizálódik, van, aki soha. Mégis mindenki él, mindenkinek vannak jó és rossz pillanatai. Ha keresel, és a nyafogásra szánt időben teszel érte, majd lesz valami…
Tartod még a fonalat? Se füle, se farka, de vége…
„Én nem tudom, hogy Mamának volt-e igaza, vagy… vagy pedig Dan hadnagynak… Komolyan, nem tudom, hogy van-e mindegyikünknek rendeltetése. Vagy csak úgy ide-oda sodor minket a véletlen, mint a szél… De én azt hiszem, hogy mind a kettő igaz…”
Ernyőt nyit a kemény kutyatej az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett apró ablakok fakó lépcsein szállnak a napok alá a nyirkos homályba.
Felelj - innen vagy!?
Innen-é?
Hogy el soha nem hagy a komor vágyakozás,
Hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
Kikbe e nagy kor beleszorult,
S arcukon eltorzul minden vonás.”
Hát igen, ez a nagy kor…
Mindenkinek fáj, mindenkinek rossz, mindenki szenved.
Hogy olyan légy, mint a többi nyomorult? Nem.
Hát akkor ki vagy? Nem tudod?
Én sem.
Voltam én is tűzoltó, katona, na meg vadakat terelő juhász. Aztán kinőttem az óvodát. Akartam lenni szakács, meg űrkutató. Voltam elektroműszerész, gyári „munkás”, segédmunkás az építőipar egész területén. Építettem számítógépes hálózatokat, írtam programokat, voltam személyi edző.
Sőt, szerintem voltam néha sznob is.
Voltam kórus tag, kevertem elektronikus zenéket, csináltam hip hop alapokat, írtam szövegeket. Rajzoltam képeket, írtam regényt (vagy mit), csinálom ezt a blogot.
Fényképeztem, videóztam, sőt rendezni is szeretnék, mert van egy-két ötletem.
„Azt ismered, hogy egy pasi kiesik az 50. emeletről?
Miközben zuhan, azt mondogatja, hogy nyugtassa magát:
Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben. Eddig minden rendben…
Nem a zuhanás számít… a leérkezés.”
Mindenki ezt adja elő: „Közönség! Értetek csinálom!”
Buuuuuullshit!
Én ezt mind magamért tettem. Hol a pénzért, hol, csak mert ez jött, hol pedig csak bontogatni próbáltam letépett szárnyaim.
Voltam szeretni való kölyök, meg rosszcsont is. Voltam pedál, és volt, hogy megbuktam. Kaptam dicséretet meg intőt is. Segítettem pakolni, törtem ki ablakot. Voltam az osztály krémjében, és voltam a „sötét oldalon” is. Volt, hogy mindenki szeretett, meg olyan is, amikor utáltak.
Voltam segítőkész, voltam bunkó. Szavaltam verset és káromkodtam. Voltam színházban, és voltam drogtanyán.
Gondolom, hogy nem én vagyok így ezzel egyedül… Szerintem ezen mindenki átesik, mert keressük önmagunkat. Lehet, hogy ez mind én vagyok, lehet, hogy már voltam önmagam, és lehet, hogy sosem leszek. Mikor van az a pont, hogy: „Igen, ez az. Ez én vagyok. Innentől mindig ilyen leszek.”?
Változhat az ember?
Igennem.
Folyton változunk, mert nincs stabil pont.
Nem változol, választasz: HA ezt csinálom, AKKOR ez lesz, EGYÉBÉNT az.
Hogy mi van a két ág mögött, sosem tudhatod. De valami lesz, ami megint formál rajtad egy kicsit.
Választhatod, hogy állandóan nyafogsz. Akkor is mész egy irányba, és megtörve begyöpösödsz. Persze, ha mindig mindent rózsaszínnek látsz, nem oldódik meg minden, és nem fogsz „szivárványt enni, és lepkét kakilni”. De ha százszor elmondod, hogy milyen rossz neked, és ezen kívül semmit nem teszel az ügyért, akkor sem lesz jobb.
„Lesznek, akik majd kinevetnek. Ti ne hallgassatok azokra!
Olyanok ők, mint a cserepes urasági kastély gyermekei: Nevetik a durvaorrú parasztot, mikor trágyásszekerén elindul, hogy kenyérré kovászolja a földet. És lesznek, akik elszörnyülködvén ilyesféléket beszélnek egymásnak: Miket össze nem fecseg ez az ember. Hisz ez bolond! Zárjuk be hamar! Lázas hitét lehűti majd a magánosság.
Erre pedig csak azt mondhatom: az én akarásom nem bolondság. Hanem tövigkalászos táblája a tibennetek még csak csírázó búzaszemeknek. Az én hitem, a földnek melegsége. És miként a föld szétosztja melegét gyenge füveknek, rengeteg erdőknek egyaránt, az én hitemet úgy osztom szét közöttetek…”
Én most választok.
Elfáradtam lelkileg, mert saját magam gyötörtem.
Persze, hogy büdös a budi, ha még körbe is kenem...
„Minden rossz dologért az életedben, te vagy a felelős.”
Nem. Voltak azért ott még jó páran. De, hogy ezzel mit kezdesz, rajtad áll.
Mostantól optimista leszek… Szintén nem talált. Látom a hibákat is, de mindig lehet tenni valamit.
„Mikor mondhatjuk azt, hogy megtettünk mindent?” Talán most, talán soha. Mert hiszem, hogy amíg élünk, tehetünk.
Személyes üzenet, mindenki más hunyja le a fülét:
Megtalálhatom helyetted önmagad? Nem. De foghatom a kezed, ha egy-egy döntés nem a várt eredményt hozza.
Szemek újra nyitva, mindenki figyel! Kyle besétál a képbe, és levonja a mai epizód tanulságát:
„Ádegy”: Az élet sz@r, és mi nyakig vagyunk benne. Bizony! De, ha még a szánkba is veszünk, hogy másokat köpködhessünk vele…
„Ádkettő”: Mindenki más. Mindenki önmaga. Van, aki 3 évesen stabilizálódik, van, aki soha. Mégis mindenki él, mindenkinek vannak jó és rossz pillanatai. Ha keresel, és a nyafogásra szánt időben teszel érte, majd lesz valami…
Tartod még a fonalat? Se füle, se farka, de vége…
„Én nem tudom, hogy Mamának volt-e igaza, vagy… vagy pedig Dan hadnagynak… Komolyan, nem tudom, hogy van-e mindegyikünknek rendeltetése. Vagy csak úgy ide-oda sodor minket a véletlen, mint a szél… De én azt hiszem, hogy mind a kettő igaz…”
2012. február 16., csütörtök
büntetés...
Ma reggel végre úgy keltem fel, mint egy ember.
Aztán a következő pillanatban jött a felismerés, hogy csak álmodtam...
Aztán a következő pillanatban jött a felismerés, hogy csak álmodtam...
2012. február 7., kedd
fagyi...
Néha úgy érezzük, hogy bármit megtehetünk.
Ilyenkor az ember biztonságérzete felerősödik, és elbízza magát.
És a megnövekedett önbizalom hatására még többet akar, és úgy érzi meg is teheti.
Aki viszont túlságosan eltelik magával, az hibázik.
És ilyenkor jön az a bizonyos fagyi, ami nagy-nagy meglepetésünkre visszanyal…
Csókollak benneteket, emberek!
Ilyenkor az ember biztonságérzete felerősödik, és elbízza magát.
És a megnövekedett önbizalom hatására még többet akar, és úgy érzi meg is teheti.
Aki viszont túlságosan eltelik magával, az hibázik.
És ilyenkor jön az a bizonyos fagyi, ami nagy-nagy meglepetésünkre visszanyal…
Csókollak benneteket, emberek!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)