igaz...

Létezhet a nagy ő?

Mindenhol csak azt hallani, látni, hogy mindenkinek van egy lelki társa, akivel mindig minden szép, és akivel halálos ágyán fekve végre megnyugodva távozhat a világ fájdalmai közül az ember. A főhős mindig megszerzi álmai párját, kisebb-nagyobb akadályokon átküzdve magát.
És akkor hepiend…
De azt nem látjuk soha, hogy mi lett ezekből, egy kis együtt töltött idő után. A hősregények folytatását, a mai világba áthelyezve, valahogy így képzelem el: a lány megcsalja, majd elhagyja a fiút egy másik srácért (esetleg csajért, mert hát már nem lehet tudni), mert a srác állandóan a haverokkal betépve flash-el, mert csak egy másik világban képes megnyugodni, és csak oda tud elmenekülni a lány állandó nyafogása elöl. A lány egy ribanc, a srác egy idióta. Kövezni mindegyiket lehet, de valahol legbelül érezzük, hogy nem érdemes.

És amikor azt mondjuk: valaki „válogatós”…
Aztán miért?
Lassan 7 milliárd ember él a földön. A férfiak és nők variációja, kombinációja, permutációja (nem értek hozzá, osszátok be, valamelyik jó hozzá) szerintem igencsak közel van a megszámlálhatóan végtelenhez, de…
Ha csak kicsiny országunkat nézzük, ebből a 7 milliárdból kb. 10 millióan beszélik ugyanazt a nyelvet. Ez durván a teljes emberiség 0,14 %-a. Máris kezd halványodni a „válogatós” szó erőssége.
Az emberek nagy része a környezetéből választ magának társat. (ugye, hogy kezd eltűnni?)
Tegyük fel, hogy egy ember, egész élete során megismer kb. 5000 másikat (~0,000071 %), és abból mondjuk 1000-et (~0,000014 %) ismer annyira, hogy eldöntheti, érdemes-e vele kezdeni. Akkor az a bizonyos szó már nem más, mint egy anyagi pont, melynek se tömege, se kiterjedése nincs…

Mindig van egy szebb, okosabb, erősebb, jobb…
„… talán mindenkinek meg kéne várni a sarkon túl közeledő jobbat…”

Talán…