éjszaka...

Lábam alatt aszfalt, a lámpa fénye éget,

Mikor a sötétség rám hullik, már nem érzem, hogy félek.

Egyszer volt csupán, hogy a Névtelen is térdre hullt,

Mert nem kelt fel a nap, a hajnal egyszer félekúrt.

Hajnalban születtem, mégis az éjszaka hoz világra,

Mikor rányúlok az estére, a piákra, a pinákra.

Szívemben ezer szilánk, ja, de mégsem fáj, hogy élek,

Mert az elmém adja a rímeket, a szívem meg a mélyet.

Szenvedtek, míg éltek, nekem egy szenvedély az élet,

De megszenvedsz az életért, ha szenvedéllyel éled.

Te a halált féled, de a halál meg fél éntőlem,

Eljött egyszer értem, de egy jó jointtal szétlőttem.

„A lelkem nem kell!”, megegyesztünk a felében,

Így nem bennem él a zene, hanem én élek a zenében.

Mégis a sötétség az otthonom, mikor csend üvölt a fülembe,

Mikor a fejemben a sorok lassan összeállnak ütemre.

Felpesdül a vérem, és nem is kell már kérnem,

Elindul az esti járat, meghalt a másik énem.

Velem az éjszakában pár barát, meg ezer haver hever,

Ha rágyújtok egy cigire, akkor az összes smasszer teker.

A víz mindenkit lever, de a beat már halkul bennem,

Közeleg a hajnal. Ideje már mennem…