2012. november 19., hétfő

címtelenül...

Emlékszem, régen ismertem egy srácot...

Egy kicsi, vékony gyereket, aki eléggé visszahúzódó volt. Rá lehetett venni minden csínyre, de sosem volt hangadó. Csak vakon követte azokat az embereket, akikre felnézett, akikben bízott. Új közösségben nehezen találta a helyét, ezért az óvodában is a visszafogottabbakkal játszott, csendben a sarokban.
Oviból ki, általánosba be. Jöttek a piros pontok, meg a csillagos nyomdák, és év végén a jutalom könyvek. Klappolt minden...

Aztán szép lassan elkezdte kapni a pofonokat az élettől (is). Valami eltörött benne, megváltozott. Rájött, hogy még ha fél is, oda kell állnia, és bírnia kell, még akkor is ha már a földről kellett felkelnie. Nem kap segítséget senkitől, ezért aztán már nem is kért. "Legjobb védekezés, a támadás!"
Így szép lassan felkapaszkodott a "ranglétra" közepére. A semleges területre. Nem őt bántották, és nem ő bántott.
Egy darabig bírta tartani ezt az állapotot, de mohó lett. 7. osztályban már fent lógott a létra tetején.
Nem egyedül.Voltak, akik segítették és ő is húzta őket. Aki viszont gyenge volt, az lemaradt. "Nincs háború, áldozatok nélkül" elven, aki nem bírta a tempót, lemaradt. Egyre kevesebb fájdalommal hagyta maga mögött a múltat...

Ezekkel párhuzamosan felpörögtek az események. Először csak rosszabb jegyek, kisebb, majd nagyobb balhék, első berúgás, és mire észbe kapott már többször álltak meg a házuk előtt az autók 1-1 pakettért, mint a Rákóczi téren a prostiknál.

A középiskola első hetében már az osztályfőnök előtt állt a tanáriban.
Leszarta a sznobokat és a strébereket. Maga köré gyűjtötte a hangadókat, és élvezte az életet. Sosem csinált segget a szájából, mégis aki erősebb volt, az mellette állt, aki gyengébb, az ellene. Félelem nélkül állt oda bárki elé, és érzelmek nélkül taposott el másokat.
A barátság, mint fogalom, megszűnt létezni a szótárában. 
Egyesek szerint elbaszta az életét, de ő élvezte, és nem törődött semmivel, csak a pillanatnak élt.

És mint minden ilyen történetben, jött egy lány...
Kiderült, hogy a srácnak van még valami a mellkasában. Valahol mélyen még ott van az a kis gyerek, aki régen volt. Megmaradt ugyanolyan nagypofájú bunkónak, de ismét tudott magára érzelmeket erőltetni.
Teltek a napok, hetek, hónapok, és egyre kevésbé tudta kezelni ezt a kettősséget. Egyrészről hajtotta a jelleme, a bizonyítani akarás, az esze, másrészről a szíve.
A két énje harcolt, a lány elment, a srác meghalt.

Sok nézeteltérés volt köztünk, és általában nekem kellett szembenéznem a tetteinek következményeivel, de mindig segített ha bajban voltam. Megvédett, ha kellett, és csak tőlem fogadott el segítséget...

Néha hiányzik!



















De úgy érzem, most szombaton újra találkoztunk...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése