„Nézd a srácot, ahogy ül! Arcát kezébe temetve,
Minden érzésből egy számot, ezer ötlet rég elvetve.
Irgalmat nem ismerő emlék, mi lassan közhely,
Szánalmat már nem kér, akkor inkább temessétek földdel.
Bár sok mindent feladott már egy dologért cserébe.
Nézz a szemébe! Már annak örül, ha egyedül te érzed, amit ő.
Úgysem válaszol, csak rád néz. A tekintete kúszik
Tovább az égre, a jelenen és a jövőn át a múltig.
Egy útig, min már végig ment ezerszer,
Mindig azt mondta: Csak most. Utoljára. Ez egyszer…
Tényleg így gondolja. Az más kérdés, hogy sikerül
Vagy nem. A végén úgyis minden kiderül.
Váratnak páran, de nincs több időm erre,
Hogy megint mások mondják meg, mikor hogy, és merre induljak.”
„Saját gondolataim a keresztem, alattuk szenvedek.
Maguk alá temetnek. Én vagyok eretnek.
A bizonytalanság ad erőt. Készteti őket,
Hogy a napom elé tereljék a sötét felhőket.
Vánszoroghatok, amíg kedvem tartja,
Erőm engedi, míg ujjam a földet kaparja.
Ez lettem. Kínozzák a lelkem.
A gondolatok, mint dominák,
Szöges ostorral verik halárra kalodába fogott érzéseim.
A vér még kering,
De ez már csak élő hús.
Egyre nagyobbak a kövek, miket hajítok a tóba.
Egy árnyék rögtön kihúzna, egy másik visszatolna.
Egyforma minden, de mégis különbözik.
Egy érzés suttog, de száz másik üvöltözik.
Saját gyengeségem, büszkeségem sodor egyre kijjebb.
A visszavezető út, mögöttem magától törlődik.
Én nem így akartam. El kell hinned!
Néha reménykedem, azt mondom, hogy úgysem lesz már rosszabb.
Ez nem igaz, tudom én is, csak jól esik az önáltatás.
A számadás közeledik. Amit még hoz, az bő ráadás.
Áramlás a hidegben. Még három óra van hátra,
És a vakító valóság végre kést döf a gégémbe.
Szörnyek keringője. Könnyek. Ennyi telik tőlem.
Örvendj. Ez lelkem terítője.
Hát tépd szét!
Légy szép, mint mindig.
Mennyországom és poklom.
De mért kell ébren lennem, és mindezt végiggondolnom?”
„Hé! Ez a kereszt! Ezek a gondjaim…
Nem várom el, hogy megismerj…
Nem várom el, hogy megértsed őket…
Én változtam. Ha azt mondták, menny, én gyorsan távoztam,
Ha nem kellett volna, akkor is, de ezt már mondtam.
Érzem végem, elvesztem,
És még ha nem is így van, de ezt hiszem, ez a keresztem.
Ezt viszem, el nem eresztem, rájöttem, hogy ezt kerestem,
Akkor sem adom fel, ha látom, hogy lehetetlen.
Mint az erdő a vadnak, kit ketrecbe zártak,
Sosem hajtom le a fejem ennek a világnak.
Úgy hogy dobjátok rám nyugodtan, fogjátok rám ezt is,
Ez a srác akkor is indul, ha tudja jól, hogy veszt is.
Egykor tökéletes volt minden. Talán már nem lesz soha,
Mára csak önsajnálat maradt, meg még egy üres szoba
Tele emlékekkel. De érzem eltévedtem, bolyongok,
Míg nem éltem át ezt, azt mondtam ezek bolondok.
Az érzésed másban más értéket
Keres, de vajon ez örökre így ért véget?
Nem tudom, de azt igen, hogy nem akarok már bántani
Senkit. Főként nem a sötét mélybe rántani,
Ártani annak, aki fontos. Az idő pontos,
De nem segít, csak halványít. Mért kellett pont most
Konstatálnom? Mintha rosszat álmodtam volna.
Hol találom meg azt, amit keresek?
Ha azt sem tudom mi az. Mint a gyertyán a viasz,
Úgy szilárdul meg minden. Már az sem biztos, hogy mi igaz.
Nem várom el, hogy megismerj.
Nem várom el, hogy megértsed, mért csinálom az egészet.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése