érdekes...

„Remélem bevésted a fejedbe, honnan, mikor indultál,
Az utat, amin jöttél, mielőtt esetleg elszállnál!
De soha ne feledd, majdnem mindent egyedül csináltál,
És már rég elhagytak azok, akiknek köszönettel tartoznál…”

Megint ott vagyok, ahol kezdtem…
Próbáltam jó lenni, néha volt ebben segítségem, de akikhez nagy reményeket fűztem, már mind messze járnak. Közben nem vettem észre, hogy kik azok az emberek, akik mindvégig mellettem álltak.

„Én javítani akartam, de javítani nem lehet.
Mert ahányan ismernek, mind annyiszor eltemet.”

Megint itt vagyok, ahol kezdtem…
Visszatértem régi, züllött életemhez. A hajnalban hazafelé tántorgó, néha balhés életemhez. Ezzel sosem volt baj, most mégis azzal kell szembenéznem, hogy már annyira elkorcsosult a lelkem, hogy saját barátomra emelek kezet. És nem csak úgy viccelődve… Igazán akarva, és dühből.

És, hogy ez a kettő hogy függ össze?
Hiába vagyok ilyen elcseszett, akik igazán bíznak és hisznek bennem, még mindig mellettem állnak.
Így fordulhatott elő, hogy a saller ( vagy „valami olyasmi”) után röhögve elindultunk hazafelé…

„Köszönöm srácok! Mert köszönettel tartozom.
Hiszen, aki velem van, arra csak a bajt hozom.”