fallen...

Sötétség. Fény. Újra sötétség…
Csend van. Túl nagy csend. A hangok mégis üvöltenek.
Itt vannak. Bukottak.
Mind csak egy dologra vár. Egy dolog mi elkerülhető lenne. Egy, mi abból következik, ami van, s ami volt.
Bűn és bűnhődés. A sötétség, mi ellep, nem a fény ellensége, csupán annak hiánya. A fény tiszta. A sötétség csupán a megtisztulás utáni vágy. A vágy, mi felemészt, visszavezet a fénybe.
A fény a megváltó. A megváltás a bocsájtás eszköze.
Megbocsájtani csak annak lehet, aki akarja. Aki vállalja mindazt, mire teste kényszerítette. A test minden bűn forrása. Az elme védtelen, ha elhomályosítják. A sötétség, mibe a test kényszeríti. Ha az elme erős, és érzi, hogy megbocsáttatik, mert ő is képes megbocsátani, fényt gyújt a sötét zárkában.
Fallen Angel. A Bukott Angyal.
A bukott, kit saját lángja emészt fel. A változni akarás. Az a görcsös akarás, mi sötétségbe csap át, ha nem lát változást. Pedig létezik, hat, lassan de biztosan. Ott van. Tagadhatatlanul történik. Csak néha megpihen. Elfárad. De van.
Kis lépések. Talán észre sem veszed, de haladsz. Minden kétséget kizáróan közelítesz a cél felé, a fény felé.
A bukott mégis magába roskad. Talán csak pihen. De fél.
Fél, hogy minden bűne megbocsáthatatlan. Fél, hogy vége. Fél, hogy elhalványodik az az apró fénysugár, mi még életben tartja. Ami hajtja, ami küzdésre bíztatja.
Ami volt, az megtörtént. Ami van, az történik. Ami lesz… az változtatható.
A döntés, ami rajtunk áll.
A bukottból sosem lesz felemelkedett. De megváltott még lehet.
Most mégis térdre hull. Ereje elhagyja. Szemhéja lassan lezárul. Az utolsó pillanatban még megláthatod fénylő szemét.
Amit látsz, az én vagyok. A Bukott.
A fény, mi belülről éltet… egy Angyal… Te…