(válaszlevél)
Én csak magamban zenélek, és nem teremtem a trendet,
Te a fegyelemre törekszel, én megbontom a rendet.
Hiába figyeltek, nem halljátok a csendet.
Én süketségben éltem, és a zenét láttam benned.
A világ nem segít, én mért segítsek rajta?
Hogyha néha bízom emberekben, én vagyok a marha.
Lehet ez a karma, mivel megbirkózni nem tudok,
De nem győz le az élet, mert a halál elől elfutok.
Egyszer talán célba érek, megoldódnak gondjaim,
A végén kedvezményként, majd beszámítják pontjaim.
Mert bónuszként írom le, azt mondja a tapasztalat,
A világ sakktábláján szinte már csak paraszt maradt.
Volt, hogy ezer arcomból százat tettem elétek,
A lelkem maradékát is, itt van ingyen, vigyétek!
Eleget volt nálam, ez a pár év nekem kurva sok,
Hiába üvöltöttem sokszor: „Én csak túsz vagyok!”
Mert ezer álom közül, igen, ezeregy volt rémálom,
És nem tudom, hogy meddig állok előttetek két lábon.
Mindenemet oda, boldogságot Egyetlennek,
Ha ezer érzésed űz, hogy maradjak itt egynek?
Mennék, amíg bírok, csak, hogy fájdalmat ne okozzak,
De a végtelen is kevés. Az érzések lefokoznak.
Melankolikus ütemre RAPszodikus soraim,
Az éterbe, mint rap-tengerbe szórjátok majd poraim.
Ó, Uram! Add, hogy ne legyek ily elvakult!
De mennyit ér egy álom a jövőről, ha megfakult?
Van, hogy álmaidban élsz, de mások élik meg az álmaid,
De, hogy repülj a kékmadárral, ha letépték a szárnyaid?
Elvettem az élettől, mit adott, mégsem nyerhetek,
Mert mindig elfelejtem, hogy már eladtam a lelkemet.
Semmi sem változik mégis megpróbáltam változni,
Az agyam mondja, menni kell, a lelkem nem tud távozni.
Két féle ember van: kinek muszáj, ki meg szereti,
Van, ki határokat tesztel, és van, aki megteheti.
Hé, Kyd! Hidd el próbáltam! A kezemben a radír,
De mit tegyek, ha tollal van telefirkálva a papír?
Vegyek elő újat? De a régi még a mindenem,
Látom még a zenét! Tudom, és nem színlelem.
Berendeztem színterem, de én voltam a báb benne,
A herceg nyert, de tudja, jobb lenne, ha már menne.
Szőke fürtök küldték a sárkányt örök szabira,
De nem kelt fel a királylány, és megdöglött a paripa.
Egy sosem mesélt történet, mert rémálmaid lennének,
Csodák csak a mennyben vannak, én meg csak itt lenn élek.
Én ez vagyok... Egy hang a belsődből,
Egy vérrel festett szövegkönyv, egy sosem hallott szerzőtől.
Egy könyv a polcról, mit leporoltak, felcsaptak,
Megpróbáltak elolvasni, belebuktak, elhagytak.
Örülnék egy szebb napnak, de a föld alatt csak sötétség
Ölel körbe rendszeresen, megvakulnék, ha fölérnék.
Nem futok már tovább, nem hagyom a piát fejbe szállni,
Nem akarok menekülni, inkább hagyom fájni.
Ha lopva akarsz élni, (legyen), én inkább lelépek,
És ha megtörténne mindez, többé nem nézek felétek.
Felcsapom a csuklyám, és eltűnök örökre,
Mert belefáradok lassan, a szarráfutott körökbe…
